Ennek legfőbb oka az, hogy a januárban eltervezett dolgokból szinte semmi nem akar összejönni. Főleg nem egy normális meló. Már szétszórtam egy rakat önéletrajzot és se egy telefon, se egy email válaszként. Még arra se méltatnak, hogy visszaszóljanak: "Bocsi, nem kellesz". Szóval vársz egy helyben, mert reméled, hogy válaszolnak. És emiatt aztán nem nagyon mersz máshol is próbálkozni. Háhh... Köszi. Aztán eltelik néhány hónap és az email fiókod tele van hülye reklámlevelekkel, vagy hívogatnak, hogy vegyél ezt meg azt. És csak nézel, mint a birka, hogy "egyébként honnan a faszból tudják ezek az elérhetőségedet?" Önként és dalolva adtad meg te magad, tehát baszhatod...
Néha elgondolkodom rajta, vajon miért futok neki bizonyos dolgoknak újra meg újra. Talán olyan hülye vagyok, hogy még mindig hiszek abban, hogy összejön. Vagy csak egyszerűen a velem született makacsságom az oka. Hogy "Basszátok meg, akkor is megmutatom, képes vagyok rá!" Szerintem pont ez a tulajdonságom tett azzá, aki ma vagyok. A történetet szerintem már kívülről fújjátok... Hogyan jöttem rá, hogy a hátránynak gondolt különcségem valójában előny. És a belsőmhöz igazodott a külsőm is. Na de megint elkalandoztam...
Lényeg az, amit már annyiszor mondtam, hogy "Annyi minden vár". De mert hétfőn írtam ezt a kis szösszenetet, stílusosan az egyik kedvenc Fight Club dalomat még ideteszem a végére, mert:
"Ez az átkozott világ
Néha túl sokat akar tőled
Megtör és térdre kényszerít téged
Tudod, hogy így van, mégis mindig újra kezded
De bármi is vár rád, te még úgy érzed, semmi nem ért véget"
Ui.: Ha a reményhal mégis megdöglene, a másik kedvencem, a "szarok rája" örök életű.
Szívemből szóltál ����
VálaszTörlésÜdv : “Írólány" :)
Köszönöm, Írólány :)
Törlés