Régen elég sokat szenvedtem, mert az osztálytársaim szinte szó szerint kiutáltak maguk közül, pont azért, mert én más voltam, nem álltam be birkaként a sorba. A gyerekek és a kamaszok hihetetlen gané módon képesek viselkedni azzal, aki kilóg a sorból. Sokáig azt hittem, bennem van a hiba és próbáltam legalább részben olyan lenni mint ők, több-kevesebb sikerrel. Aztán egy késő nyár reggelen a tévét nézve megcsapta egy dal a fülemet. Először csak a refrén fogott meg, annak is a szövege: "Miért adjam el a lelkem? Sosem volt eladó Ha már rossz helyre születtem Miért lennék jó?" Azt tudtam, hogy a Sugarloaf egyik daláról van szó, ám, hogy melyikről is, az csak kicsit később lett számomra világos. Ez volt a Vadvirág. Nem kellett hozzá sok idő és teljes egészében felfedeztem a dalt. Egyre többet hallgattam, dúdoltam, énekeltem, a szöveg pedig szép lassan az életstílusommá vált. Elhatároztam, hogy ha már úgyis mindenki bolondnak tart, akkor már csak azért se leszek normális. Sokkal inkább különc, őrült, talán még extrém is, kívül-belül. Utóbb mégis inkább akkor jött elő, mikor 15 évesen felfedeztem a glam rockot, hála a Disco Expressnek, ami ugye aztán hozta a többit. A többi már történelem.
De ha jobban megnézem, az idő mégis engem igazolt, hiszen húsz évesen végre megtaláltam azt a közösséget, akik szeretnek és elfogadnak engem olyannak, amilyen vagyok. Illetve, ha jobban meggondolom, ez több közösséget jelent. De legyek akár Hooligans rajongókkal, akár glamsterek közt, vagy Facebookon a Courtney Love rajongókkal, bár mindenhonnan kilógok egy picit, mégis tökéletesen érzem magam köztük. És ez a lényeg, nem?
Végezetül pedig szóljon most az a dal, ami akkor régen tíz és fél éve megváltoztatta az életem.
Minden tiszteletem a Tiéd! Ne változz meg soha, senki kedvéért! Esküszöm, hogy egy gondolkodásmódunk van. :D
VálaszTörlésÜdv: „Írólány" :)